Végre úton

Kicsit elaludtam, nagyjából reggel 9-kor keltem. Összeszedtem magam, és elindultam, hogy megkeressem a zarándokszállást (albergue), és hivatalosan is útra keljek.

A spanyol világnyelv. Ezt mindenki tudja, sőt, a spanyolok erre annyira büszkék, hogy ők maguk semmilyen más nyelven nem beszélnek. Na jó, ez igazából csak általánosítás, de abból a tapasztalatból fakad, amit ma szereztem. Kifordultam a ház kapuján, és egészen addig, amíg meg nem találtam az albergue-t és a zarándokirodát, senkivel nem tudtam úgy kommunikálni, hogy ő is érte, amit én mondok, és én is azt, amit ő. Félreértés ne essék! Ez nem panasz. Nagyon szórakoztató élmény volt.

Először egy sima utazási irodában próbálkoztam, ahol még csak egy szót sem beszélt senki angolul (magyarul sem – ennyi erővel akár tényleg próbálkozhattam volna az anyanyelvemen). Aztán – ahogy mondani szokták kézzel-lábbal mutogatva – elnavigáltak a városi turisztikai irodába, ahol végre kaptam térképet, amin bekarikázták nekem, hogy hová kell mennem, és mellé a város nevezetességeit.

Annyit ugyanis sikerült megértenem, hogy a zarándokhivatal reggel 9-17 óráig zárva tart. Tehát valaki vagy hajnalban indul, vagy délután. Napközben úton van. Ennyi. Nem baj, hiszen megnézhettem a várost, és kijutott egy kis ízelítő a hajléktalan létből. Egy parkban ebédeltem, a mekibe lopózva intéztem a dolgom, mindenki megbámult stb. stb. (A bámulás dolgot mondjuk nem értem, hiszen ha innen indul az egyik Út, akkor biztosan sok zarándok megfordul a városban. Szerintem én sem néztem ki másként. Nagy hátizsák, bot, túracipő…) A városi séta közben persze tökélyre fejlesztettem a korábban begyakorolt két spanyol mondatot: Donde esta… és No etiendo…

Város-történeti beszámoló helyett néhány képet teszek fel. Érdemes körülnézni. (Már csak azért is, mert a Primitivo-n a legközelebbi nagyobb városig kb. 200 km-t kell gyalogolni.)

Délután 5 óra körül már gyülekeztek a hátizsákos népek a kis dombos parkban, ami a zarándokszállás közelében található. Megismerkedtem egy francia csoporttal – már amennyire szegényes franciatudásom engedte, angolul ugyanis ők sem beszéltek – és egy német zarándokfiúval. Ők az Északi Útról érkeztek. A Primitivo ugyanis felfogható a del Norte egyik alternatív útvonalának is.

Ötkor végre kinyitott a hivatal, és én a hospitalero elé járulhattam. Ő amolyan gondnok, aki fogadja a zarándokokat és az Utat itt kezdők számára kiállítja a credencial-t. Egy nagy könyvbe felírta az adataimat. Nagyon körültekintően azt is, hogy ha velem valami baj történik, akkor kit kell értesíteni. Ennél a résznél pislogtam egy kicsit, mert eddig nem gondoltam rá, hogy bármi baj történhetne. Apu telefonszámát adtam meg, mert ha Anyu tudja meg először, hogy „velem valami baj történt”, akkor vele is valami baj fog történni.

A credencial-ba kerülnek a pecsétek, melyeket az út során fogok begyűjteni. A hospitalero azt is elmagyarázta, hogy az utolsó száz kilométeren naponta két pecsétet kell gyűjtenem. Ezt nem értem, miért, de majd kiderül, ha kettő, hát kettő, egyelőre örülők, ha egyet sikerül! Az indulás előtt olvasgatott fórumokon és blogokban találkoztam ezzel a pecsét mizéria dologgal, „a pecsétet itt és itt kapjátok”, de mivel nem jegyeztem meg minden egyes adatot, és mivel már világossá vált számomra, hogy a helyi nyelv ismerete nélkül nehezen fogok tájékozódni, örülni fogok, ha minden nap megtalálom legalább a zarándokszállást!

Ahogy a kezembe nyomták a pecsétgyűjtő „útlevelem”, annyira izgalomba jöttem, hogy azonnal indulni akartam. A hospitalero elmagyarázta, hogy a következő szállás kb. 12 kilométerre van, fura, mert úgy emlékeztem, hogy nálam 9 van felírva, de semmi baj – gondoltam – még csak háromnegyed 6, mivel a frissen szerzett tapasztalatom szerint kb. éjjel 11-ig nagyjából világos van, öt óra alatt megteszek 12 km-t! Így hát a hospitalero – és nemrég megismert – zarándoktársaim sűrű integetése közepette elindultam. Ez persze csak duma. Nem volt sem fúvószenekar, sem tűzijáték annak örömére, hogy útra keltem, csakis a szívemben és a képzeletemben. De ott annál nagyobb!

Az első szakaszban a legnehezebb az volt, hogy ki kellett gyalogolni a városból. Az út többi részén mámorosan könnyűnek éreztem a lábam. San Lazaro-ban egy néni rám mosolygott és megkérdezte Una sol? Bármit is jelent ez, mosolyogtam és bólogattam!

Egy domb, egy völgy, megint egy domb, megint egy völgy, és megérkeztem Escamplero-ba, az első szállsáhelyre. Éppen mikor kezdett cseperegni az eső. A szállás tiszta és kényelmes. A kulcs kicsit visszafelé az El Tendijon Fernando nevű kocsmában van, egy útkanyarulatban. Itt kellett fizetni is. 2 euro-t kértek és pecsétet is adtak cserébe. Ezt különben sosem tudtam volna meg, ha nem találkozom két zarándokkal a szálláson, akik reggel indultak Oviedo-ból. Spanyolok, de az egyikük kifejezetten jól beszél angolul.