Ez pokoli volt!

Az elmúlt nap borzasztó volt! Egyrészt múlt éjjel tapasztaltam először a közös szállás hátanyait. Az egyik társunk annyira horkolt, hogy remegtek a kis istálló falai. Ráadásul az éjszaka közepén megérkezett egy diákcsapat – Eli szerint ez nem meglepő, szerveznek az utolsó száz kilométerre osztálykirándulásokat is. Mivel már nem volt helyük a házban, a sötétben meg nem akartak sátrat verni, befészkelték magukat a mosdóhelyiségbe. Kicsit kellemetlen volt a reggeli mosdás: miközben elbotorkáltam a mosdókagylóig, háromszor kellett bocsánatot kérnem, mert véletlenül ráléptem valakinek a lábára, karjára… A WC-zésről nem is beszélve! Miközben odabent üldögéltem, kint csapatnyi gyerkőc szuszogott.

Ma megint kellett kicsit hegyet mászni. Valahol útközben egy picike színes házikóban lakik egy hippi lány, aki ha meglátja az úton jövő zarándokot, beinvitálja, inni és harapni valóval kínálja, és pecsétet is ad. Még a pecsétje is színpompás. Sajnos nem tudom a hely nevét, mert nekem nincs már térképem, teljesen Eliékre hagyatkozom. Az én térképem Lugo után Palas de Rei felé mutatta az utat, úgy viszont hamarabb értük volna el a Francia Utat, ezt pedig el akartuk kerülni. Szóval csak jöttünk a jelek után, amik Melidébe vezettek, ahol természetesen elveszítettük az Utat.

Ráadásul elszakadtam Eliéktől, mert ők sokkal lassabban jöttek. Alberto is állandóan lemaradt, reggel óta nagyon rossz a kedve. Amikor már azt hittem, végre elértem a várost, közel a zarándokszállás, akkor tévedtem el, és egyedül bolyongani borzasztó volt. Végre persze megérkeztem.

De a zarándokszálláson ért a következő sokk. Egy tizenkét személyes apró istálló épület után a melide-i százhúsz ágyas albergue traumatikus élmény volt. Csak álltam, szorongattam a zsákom, nem mertem letenni. Kapkodtam a fejem, mindenhol hangoskodó emberek… Kifejezetten ijesztő volt! Végre megjöttek Eliék. Nekik már csak a padláson jutott hely. Alberto nagyon szótlan, Eli pedig zaklatott volt. Később, amikor megnyugodott elmesélte, hogy számára is olyan volt ez az útszakasz, mintha a pokolban gyalogolna.

Estére kicsit jobb lett. Eli megismerkedett egy bácsival, akinek duda-boltja van a belvárosban. Ott találtam rájuk a boltocska előtt ücsörögve. A bácsi beinvitált minket, itallal kínált, aztán mikor megjöttek a társai is, előkerültek a hangszerek. Én is kaptam egy csörgődobot, és jammeltünk. A városkában egyébként a védőszent ünnepe lehetett, mert kihoztak a templomból egy nőszobrot, körbevitték, mindenki örült, aztán visszatértek vele a templomba és mindenki tovább örült.

Azt hiszem, holnap csak tizenegynéhány kilométert megyünk, mert a társaim is sokkot kaptak a rengeteg embertől.