Reggel felmásztunk a Nagy Hegyre - . Rosszabbra számítottam. Talán csak a
csúcs alatti utolsó kilométer volt kicsit meredek. Közvetlenül a csúcs alatt
van egy forrás, nagyon jól esett a vize. Odafenn szitált az eső, és erősen fújt
a szél. Kicsit bohóckodtunk, aztán azzal a boldog tudattal kezdtünk ereszkedni,
hogy ez volt a Camino legnehezebb szakasza. A teljes távnak ugyan csak kb. a
harmadánál tartunk, de ha a Palo-t megmásztuk, már csak könnyebb lesz!Az első tanyánál
egy nagy kutya jött elénk, hogy üdvözöljön. Mindenáron az ölembe akart ülni, de
végül megelégedett Alberto-éval is, aki miután kiszedett egy kullancsot a
lábszárából, már szívesen játszott a boci nagyságú ebbel. A kullancstól (carropata) egy kicsit megijedtem. Hiába
mondja Alberto, hogy ezek nem fertőzöttek, nem szeretnék egyet a bőröm alá.
Undorító kiszedni.
A mai táv kb. 20 km La Mesa-ig. A cél előtt
néhány kilométerrel szokás szerint megálltunk étkezni. Mondtam a társaknak, nem
hiszem, hogy ma is be tudnék úgy lakni, mint az elmúlt napokban, mire azzal
győzködtek, hogy ez egy nagyon előkelő étterem, és mint ilyet egyrészt nem
lehet kihagyni, másrészt, nyugodjak meg, nem adnak nagy adagot. Az étterem
neve: La culpa fue de María
Berducedo-ban van, közvetlenül az út mellett. Nem lehet eltéveszteni.
A zarándok menüt
kértük. Lehetett választani primo-t
(levest vagy salátát) és secondo-t
(sertés vagy csirke húst körettel). Alberto két primo-t kért, a pincérnek a
szeme sem rebbent. Mindezt természetesen sidra-val
(különleges minőségűvel) öblítettük le. A menühöz egyébként mindig jár asztali
bor (általában száraz vörös) vagy víz. Lehet kérni buborékos vizet is, ami
édesített és ha a bort ezzel húzzuk fel, az olyan, mintha sangria-t innánk. Miután degeszre ettem magam – ismét –, és
hátradőlve lazítottam egy kicsit, jön újra a pincér, és kérdi, hogy mit kérünk
desszertnek. Meresztgetem a szememet, hogy mi az hogy desszert?! Erről eddig
szó sem volt! Kérdezték mit kérek első és második fogásnak, de desszertnek? Hát
van desszert is?! Merthogy annak már nem maradt hely. Eli úgy nézett rám, mint
egy tudatlan kiskölyökre. Ha a tekintete alapján maradt volna kétség bennem
afelől, mit gondol rólam, akkor a hanghordozása mindenképpen meggyőzött arról,
lenyűgözi az együgyűségem. „Nézd Orsi, desszert az mindig van!” – magyarázta.
Kisadagos flancos
hely ide vagy oda, az étteremtől a zarándokszállásig hátralévő kb. 5 kilométert
végül úgy kellett megtennem, hogy kieresztettem a hátizsákom derékpántját,
különben úgy nyomta volna a pocakomat neki a tüdőmnek, hogy nem kaptam volna
levegőt. Pedig jobb, amikor a hátizsák terhét a derekamon, illetve a csípőcsontomon
cipelem. Így a zsák (mocila) nem
húzza a vállam, nem fájdul meg a hátam.
A zarándokszállás
La Mesa-ban az eddigi legcsúnyább, amit az Úton láttam. Penészesek a falak. De
a mellékhelyiséggel itt sincs baj. A pecsét kirakva, a díjat egy
konzervdobozból becsületkasszává előlépett perselybe kell bedobni.
Estére megtelt a
kis ház. Az osztrák párhoz, akikkel még Campiello-ban ismerkedtünk meg, két
baszk, két helyi, két dél-spanyolországi és két kanári szigeteki fickó
csatlakozott. Úgy tűnik, a zarándokok – engem és általában a magyar lányokat
leszámítva – párban járnak. De nem gond, hiszen nekem is vannak már társaim!
Van egy zarándokszállás Berducedo-ban is. Oda csak bekukkantottunk, és a
konyhából elemeltünk pár gerezd fokhagymát. Ez itt szokás – állítólag. Hogy
otthagyod az albergue-ben azt az
ételt, ami már nem kell, vagy nem akarod cipelni, estére úgyis megjön az újabb
csapat, hátha használni tudnak valamit. Persze erre nehéz építeni, de mostanra
már valóban elhiszem, hogy amire szükség van az Úton, azt úgyis megtalálod! Az
étteremhez közeli kis vegyesboltban vettünk még kenyeret és paradicsomot.
Persze mindezt reggelire. Amióta Eliékkel tartok a zarándoklásban, már
reggelizni is szoktam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése