Santiago a végcél

Az elmúlt két napban Gemma lett a társam. Hajnalban utolértem az úton, és együtt folytattuk tovább. Két napot sétáltunk Santiago-ig. Azt terveztük, hogy megállunk Monte de Gozo-ban is egy éjszakára, de mivel a település már csak kb. 4-5 kilométer Santiagotól – egyébként hatalmas, legalább négyszáz személyes albergue várja ott a zarándokokat – úgy döntöttünk, nem húzzuk tovább, és végül csak egy frissítőre álltunk meg – és egy pecsétért a dombtetői kápolnában. Sokan egyébként azért várnak itt még egy napot, hogy délelőtt indulva éppen a zarándokok miséjére érjenek be a székesegyházba, mert akkor felolvassák a nevüket a szertartáson. Mi csak a mise végére értünk célba, és nem olvasták fel a nevünket, de nem bánom, úgysem azért gyalogoltam. Ráadásul több időnk marad pihenni a haza út előtt.

Az zarándokút utolsó éjszakáját Pedrouzo-ban töltöttük, a Francia úton szokásos hatalmas zarándokszálláson. Úgy tűnik, az utolsó száz kilométeren akkora a forgalom, hogy hatalmas monstrumokat kellett építeni. Ami talán a legjobban megdöbbentett, hogy a zarándokok között vannak iskoláscsoportok is. Hihetetlen, hogy ez az osztálykirándulás a gyerekeknek. Mindenesetre olcsó megoldás, és végül is egészséges.

Santiago-ban egy panzióban találtunk szállást. Itt már nincsenek albergue-k, de lehet kolostorokban olcsón vagy ingyen megszállni. Az út vége felé sokan osztogatnak szórólapokat az általuk kínált szálásokról. Van választék bőven! Nekünk egy kétágyas szoba jutott, végre szétdobálhatjuk a holminkat, és ha akarok, órákig állhatok a zuhany alatt. Luxus. A magyar pár is itt szállt meg, akikkel Ribadiso-ban találkoztam. A panzió a belvárosban van minden látványossághoz közel. És egyáltalán nem drága: 15 euro éjszakánként.

Már megkaptam a Compostela-m. A credencial bemutatásáért cserébe állították ki ékes latin nyelven, kicsit kellett sorban állni, de nem volt vészes. 2 euro-ért egy tokot is adtak hozzá, hogy ne gyűrődjön össze hazafelé a hátizsákban.

Még van két napom a hazaindulás előtt, ami arra már kevés, hogy elgyalogoljak Finisterre-be. Lehet busszal is menni, de inkább maradok Santiago-ban Gemma-val, körbenézünk a városban, pihenünk. Szerintem nem ez volt az egyetlen zarándokutam Santiago-ba, majd legközelebb elmegyek az óceán partjáig.

Talán legközelebb nem a Primitovo-t választom, de őszintén szólva a Francia út kicsit sem vonz. Talán azért mert a végén a tömeg kiábrándító volt. Nagyon jól éreztem magam Eliékkel, ha el is fáradtunk néha, mindig sokat nevettünk, jókat ettünk, és végső soron a gyaloglás sem volt olyan fárasztó, mint amire számítottam.

Most már tudom, képes vagyok rá, bárhova el tudok gyalogolni. Nem halok bele, ha kicsit kényelmetlenek a körülmények, és képes vagyok rá, hogy elengedjem a dolgokat. Nem kell folyton nekem irányítani, akár hagyhatom is, hogy megtörténjenek az események, csak hátradőlök és élvezem. Mert minden úgy jó, ahogyan történik.

Valami véget ért...

Ribadiso de Baxio, ami az én fordításomban Alsóribadízó. Elitől sokat tanultam spanyolul, többek között az irányokat: arriba – fent, abajo – lent, aquí – itt, ahí – ott; a la derecha – jobbra, a la izquierda – balra. Nem állítom, hogy folyékonyan beszélek spanyolul, de az elmúlt napokban szerintem több ragadt rám, mint más idegen nyelvekből évek alatt az iskolapadban.

Az út könnyű volt, alig tizenkét kilométer talán. Alberto nem tartott velünk, néha bevártuk, de újra és újra lemaradt. A zarándokszállás 1-kor nyit, mi már jóval előtte megérkeztünk. Hatalmas – legalábbis a Primitivo-n működő szállásokhoz képest –, de egy kis patak partján fekszik, ami nagyon hangulatossá teszi. Amíg várakoztunk a lábunkat lógattuk a patakba. Lejjebb a parton van egy strand, vagy valami olyasmi, ahol étterem is van, ott vacsiztunk. Csak Elivel és egy új barátunkkal Gemma-val, aki szintén katalán. Alberto-nak a színét sem láttuk egész délután. A szállásra jöttek magyar zarándokok is, de én maradtam a spanyol barátokkal.

Bár nem tudom, hogyan lesz ezután. Innen már talán csak két nap, 40 kilométer Santiago, de Eli és Alberto nem jönnek tovább. Nem tetszik nekik a tömeg, és már nem akarnak eljutni az Út végére, már nem fontos nekik, talán sosem volt az. Eli azt mondja, jöttek, amíg jól érezték magukat, de mivel ez elmúlt, inkább haza mennek.

Holnap egyedül kelek útra. Sajnálom nagyon, mert megszerettem őket, de ha elválik az utunk, akkor elválik. Nekem sem tetszik a sok ember, a hegyek között a természet ölén jobb volt zarándokolni, de ma már nem volt olyan megrázó, mint tegnap este, és nekem mindenképpen Santiagoba visz az utam, onnan tudok csak hazarepülni...

Ez pokoli volt!

Az elmúlt nap borzasztó volt! Egyrészt múlt éjjel tapasztaltam először a közös szállás hátanyait. Az egyik társunk annyira horkolt, hogy remegtek a kis istálló falai. Ráadásul az éjszaka közepén megérkezett egy diákcsapat – Eli szerint ez nem meglepő, szerveznek az utolsó száz kilométerre osztálykirándulásokat is. Mivel már nem volt helyük a házban, a sötétben meg nem akartak sátrat verni, befészkelték magukat a mosdóhelyiségbe. Kicsit kellemetlen volt a reggeli mosdás: miközben elbotorkáltam a mosdókagylóig, háromszor kellett bocsánatot kérnem, mert véletlenül ráléptem valakinek a lábára, karjára… A WC-zésről nem is beszélve! Miközben odabent üldögéltem, kint csapatnyi gyerkőc szuszogott.

Ma megint kellett kicsit hegyet mászni. Valahol útközben egy picike színes házikóban lakik egy hippi lány, aki ha meglátja az úton jövő zarándokot, beinvitálja, inni és harapni valóval kínálja, és pecsétet is ad. Még a pecsétje is színpompás. Sajnos nem tudom a hely nevét, mert nekem nincs már térképem, teljesen Eliékre hagyatkozom. Az én térképem Lugo után Palas de Rei felé mutatta az utat, úgy viszont hamarabb értük volna el a Francia Utat, ezt pedig el akartuk kerülni. Szóval csak jöttünk a jelek után, amik Melidébe vezettek, ahol természetesen elveszítettük az Utat.

Ráadásul elszakadtam Eliéktől, mert ők sokkal lassabban jöttek. Alberto is állandóan lemaradt, reggel óta nagyon rossz a kedve. Amikor már azt hittem, végre elértem a várost, közel a zarándokszállás, akkor tévedtem el, és egyedül bolyongani borzasztó volt. Végre persze megérkeztem.

De a zarándokszálláson ért a következő sokk. Egy tizenkét személyes apró istálló épület után a melide-i százhúsz ágyas albergue traumatikus élmény volt. Csak álltam, szorongattam a zsákom, nem mertem letenni. Kapkodtam a fejem, mindenhol hangoskodó emberek… Kifejezetten ijesztő volt! Végre megjöttek Eliék. Nekik már csak a padláson jutott hely. Alberto nagyon szótlan, Eli pedig zaklatott volt. Később, amikor megnyugodott elmesélte, hogy számára is olyan volt ez az útszakasz, mintha a pokolban gyalogolna.

Estére kicsit jobb lett. Eli megismerkedett egy bácsival, akinek duda-boltja van a belvárosban. Ott találtam rájuk a boltocska előtt ücsörögve. A bácsi beinvitált minket, itallal kínált, aztán mikor megjöttek a társai is, előkerültek a hangszerek. Én is kaptam egy csörgődobot, és jammeltünk. A városkában egyébként a védőszent ünnepe lehetett, mert kihoztak a templomból egy nőszobrot, körbevitték, mindenki örült, aztán visszatértek vele a templomba és mindenki tovább örült.

Azt hiszem, holnap csak tizenegynéhány kilométert megyünk, mert a társaim is sokkot kaptak a rengeteg embertől.

Tehenek a zarándokszálláson

Ma csak kb. 19 kilométert gyalogoltunk, ami a pihenő után szinte meg sem kottyant. Azért nem megyünk többet, mert Eliék szerint a következő albergue még legalább huszonöt kilométer, az pedig már tényleg sok lenne. San Roman de Ratorta-ban vagyunk. Itt régebben a vegyesboltos kocsmáros vitte a zarándokszállást, de aztán egy részeg autós halálra gázolta a tizenhat éves lányát, és ő ettől megkeseredett, bezárta az albergue-jét.

Az új albergue-t – a kinézete alapján – egy tehénistállóból alakíthatták át, nagyon igényesen. Két szoba, tizenkét férőhely, cuki konyha középen és kívül egy hozzátoldás által igényes fürdőszoba. Mindez természetesen 3 euro-ért. Délután az épület előtt ücsörögtünk, a környező fákra kifeszített szárítóköteleken a kimosott ruháink lengedeztek. Egyszerre csak a kis csalitoson egy tehéncsorda trappolt keresztül. Az egyik jószág a zoknimmal a szájában akart távozni, de Alberto szerencsére közbelépett, és kirángatta a zoknim az istenadta barom szájából. A szuper túra-zokni kellett volna neki, ami nem csúszkál az ember lábán, de a bendőjét biztosan megfeküdte volna…

Később visszasétáltunk a vegyesbolthoz, ahol Alberto, mint valami uraság egy magas széken ülve irányította a bevásárlást. A házinéni halomba hordta előtte a portékát, amiből majd finom vacsorát főzünk. Paradicsomot, tésztát, sajtot, bort, paprikát, tonhalkonzervet, miegymást. A ma esti zarándokmenü: tonhalas tészta salátával.

Új társaink vannak. Többek között egy szlovákiai magyar fiú, Attila. Rettentően megörültem neki, mert két hete nem beszéltem az anyanyelvemen, ami már nagyon hiányzott.

Holnap korán kell indulnunk, mert Melide-ig legalább 27 kilométer az út, de lehet, hogy 30! +/- 2-3 km, meg sem kottyan, hiszen pihentek vagyunk!

Lugo

Lugo valóban nagyváros, legalábbis azokhoz képest, melyek eddig útba estek. Talán akkora lehet, mint Oviedo, de gyalogosan ezt elég nehéz megállapítani. Az óvárosi részt – ide esik az albergue is – vastag kőfal veszi körül. Leginkább ezen a részen mozgunk.

A zarándokszállásról ki kellett költözni, hiszen mára felfüggesztjük a zarándok létet, és pihenünk. Alberto közel a városfalhoz talált egy panziót, ahol fejenként 12 euro-ért. Megtudtam, hogy a pihenőnap beiktatása nem probléma, hiszen a végcélban mindenkit zarándoknak tekintenek – kap róla szép díszes oklevelet –, aki legalább száz kilométert gyalogolt Santiago-ba. Éppen ezért az a szabály, hogy Lugo-tól naponta már két pecsétet kell szerezni. Egyet adnak az albergue-ben, vagyis valahol útközben még találni kell egy-egy helyet, ahol adnak pecsétet. Eli azt mondja, hogy innentől meg fog szaporodni a zarándokok száma. Sokan ugyanis csak az utolsó száz kilométerre jönnek. Hamarosan becsatlakozunk a Francia Útba is, ahol vélhetően több a zarándok, mint a Primitivo-n. De bármi is lesz, ma pihenünk, ami már nagyon ránk fért.

Reggeli után elbúcsúztunk a fiúktól, akik Manuel, Anton – a másik kanári fiú – és az öreg Alberto kivételével tovább indultak Santiago-ba. Manuel és Anton azért mennek haza, mert Anton-nak nagyon kikészült a lába. Az öreg Alberto pedig azért, mert életében már annyiszor járt Santiago-ban, hogy nem vágyik oda. Talán valami olyasmit is mondott, hogy innen már nem lesz olyan jó, hiszen elfogytak a hegyek, viszont megszaporodnak az úton-járók. Persze jó vagy nem jó, nekem el kell értem a végcélt, hiszen onnan megy majd a repülőm haza kb. egy hét múlva.

Délelőtt mosodába adtuk a ruháinkat – micsoda luxus! – sétálgattunk az óvárosban, megnéztük a katedrálist, ami kívülről látszólag olyan, mint a többi templom, de belül nagyon furcsán tagolt. Az oldalhajók úgy ölelik körül a főhajót, mint valami árkádos folyosó, és a főhajó nem alkot egy hatalmas teret, hanem kisebb szentéjekre tagolt. Tetszett, ráadásul gyönyörű a pecsétnyomó is. (A mai másik pecsétet a városházán kértem.)

Mehettünk volna fürdőbe is, de Eliék nem akartak, mert Tineo-ban a fürdőruhájukat is postára adták – bár úgy tűnik, eddig az ilyesmi nem okozott gondot nekik, ha valami hiányzott, egyszerűen megvették. A csapatból végül rajtam kívül egy fürdőbe vágyó maradt, Manuel, akivel nem akartam kettesben lubickolni, úgyhogy én is kihagytam az úszkálást és pancsikolást.

Délután kiderült, hogy nem tudok pénz kivenni a bankból, mert nem dombornyomott a bankkártyám. A készpénzem pedig elfogyott. De csak egy pillanatra estem kétségbe. Mielőtt még lefittyedhetett volna a számsarka, Eli megnyugtatott, hogy a pénz nem probléma. Ők adnak nekem, aztán majd otthonról átutalom, csak mondjam meg, hogy mennyi kell. Jellemző rájuk. Semmi sem probléma! Én sem tartom magam szorongós, aggódós embernek, de sokat tanulhatok még útitársaimtól a lazaságról.

Délben csak egy sangria-t ittunk egy bárban, amihez hoztak kis tapas-okat. A teraszon ücsörögve élveztem az életet, és a kis verebeken vidultam, akik alighogy valaki felállt az asztaltól a helyére szálltak, és elcsipegették az otthagyott falatokat. Mi majd este eszünk megint finom polipot, az étteremben, ami a katedrális melletti városkaputól balra fordulva egy kis utcában található.

Mi a fene az a pulga?!

Reggel még megnéztük az utolsó bikafuttatást a tévében, abban a bárban, ahol reggeliztünk. Már nagyon ügyesen tudok magamnak rendelni: Cafe con leche, mucha, mucha leche, perfavor. Aztán útra keltünk. Ma elfogyott a hullámvasút, és állítólag már nem is lesz újra. Ezt annyira nem bánom.

Castroverde-ben megálltunk, hogy ételt vegyünk. Eliék biztosan tudták, hogy Lugo-ig már nem lesz étkezésre alkalmas hely. Vagy legalábbis nem olyan, amilyet szeretünk. Valami nagyon megcsípett. Sok helyen, de csak térdig, mindkét lábamon. Eli szerint pulga. Mi a fene az a pulga?! A magyarázat szerint bolha, de én még nem láttam olyan bolhacsípést, ami nagy piros folt közepén apró vízhólyaggal. Nem is csak egyszerűen viszket, ez inkább éget. Eli szerint a zarándokszállásokon nyilván nem ritka vendég a bolha. Ami azért fura, mert a Cadavo-i szállás az egyik legtisztábbnak tűnő volt eddigi utunk során. Ha La Mesa-ban nem lettem bolhás, akkor hogyhogy éppen itt? Rejtély!

Az út Lugo-ig hosszú. Még annál is hosszabb. Amikor már azt hittem vége van, akkor még volt vagy öt kilométer. Igen, ma kb. 30 kilométert gyalogoltunk. Azt hiszem ez a maximum teljesítményem. Ráadásul Lugo nagyváros. Legalábbis az eddigiekhez képest. A városban mindig elvész a jel. Legalábbis nagyon nehéz követni.

A zarándokszállás hatalmas. Én még ekkorát nem is láttam. Legalább negyven ember elfér, kényelmesen. Mire megérkeztem, a fiúk már előkészítették számomra a világ legjobb találmányát. Jéghideg lábfürdő sóval és ecettel. A hidegvíz felfrissít, a só regenerál, az ecet fertőtlenít. Csodálatos. Tíz perc és újjászülettem. Manuel – az egyik kanári szigeteki fickó – felajánlotta, hogy meg is masszírozza a lábam, de ezt valahogy túl bizalmasnak éreztem, és kitűnő spanyollal hárítottam: Mas tartde – (később!).

Tekintve, hogy napközben nem volt alkalmunk rendesen étkezni, kerestünk egy szuper éttermet, ahol sült polipot ettünk. Eli szerint az itt kihagyhatatlan. Annyira, hogy holnap is maradunk. Elértük ugyanis a táv kétharmadát. Kétszáz kilométert gyalogoltunk idáig. Az orvosaim azt mondják, egy nap pihenés orvosilag ajánlott. Nem merek velük vitatkozni, mégis csak ők a szakemberek!...

La Fiesta

Ez nagyon jó nap volt! Talán a legjobb az indulás óta. Kellemesen felmásztunk egy hegyre, aminek a tetején egy régi romot találtunk. Eli szerint ez valamikor zarándokok kórháza volt. Megpihentünk a meleg köveken, szépen sütött a nap. Ereszkedés közben hatalmas hegyikristályt találtam. Vittem egy darabig, aztán azt tettem vele, amit úgy tűnik itt a kövekkel tenni szokás: ráhelyeztem egy útjelző tetejére, amin már volt egy kis kupac kő.

Apropó útjelzők! Fontos, hogy Galicia-ban fordítva jelzi a kagyló az útirányt. Nem tudom, hogy ennek mi az értelme, a legjobb, amikor nyilak vezetnek, mert az egyértelmű, mindenestre érdemes odafigyelni!

Ma kivételesen mi indultunk korábban a fiúk: a két asturia-i, a két kanári szigeteki és a két déli meg az egy katalán – azt hiszem Castro óta jövünk ezzel a csapattal – úgy látszik ma tovább aludtak. Vagy sokáig tévéztek. A padron-i albergue-ben ugyanis volt tévé. Mivel most van San Fermin, vagyis a pamplonai bikafuttatás ideje a fiúk szeretik nézni az összefoglalókat. Szerintem és ebben Alberto is osztja a véleményem brutális baromság az egész. Na persze ilyet az öreg Alberto előtt – ő az egyik fickó az asturia-iak közül, és a csapat legidősebb tagja – nem szabad mondani. A hagyomány az hagyomány. Amelyek közül a legszebb talán az, ha az asszony otthon fogja a fakanalat és kevergeti a levest. Elit talán azért nem bántja, mert orvos, nekem meg hiába is fejtegetné a konzervatív nézeteit, úgysem értenék belőle semmit…

San Fermin egyébként aznap kezdődött, amikor Nadal megnyerte a Wimbledoni tenisztornát – ami Eli szerint történelmi esemény volt. Emlékeszem, láttuk is az első San Fermin-ről készült összefoglalót még Salas-ban kakaózás közben, de már akkor sem kötött le minket a bikafutam. Pamplona egyébként útba esik, ha az ember a Francia Úton zarándokol. Ha valakit érdekel az ilyesmi…

Szóval a hegy után ma is jött a völgy, úgy látszik ez Galicia-ban sincs másként, aztán A’Lastra-ban megpihentünk, akkor értek utol minket a fiúk. A kocsmáros elárulta nekünk, hogy innen jobb a carreterra-t választani, mert az egyrészt rövidebb, másrészt egyenletesen kapaszkodik fel Fontaneira-ba. A senda ezzel szemben nekiszalad egy újabb hegynek, majd leereszkedve keresztezi az autóutat, és mély völgymenet után Fontaneira-nál felkanyarodik vissza az útra. Így mi Elivel a betonút mellett döntöttünk, a fiúk és Alberto természetesen a nehezebb, ám férfiasabb megoldást választották.

Ma Fontaneira-ba ebédeltünk. Az étterem vegyesboltként és kocsmaként is üzemel. A házinéni mindent elénk rakott, amit csak a kamrában, és a vegyesbolt polcain talált. Mennyei lakoma volt: tükörtojás, sült kolbász (chorizo), főtt krumpli (patata), paradicsomsaláta és az a fura levél, amit Asturia-ban is ettünk. Hozzá jóféle házi bor és víz. Desszertnek, mert desszert mindig van!, krémsajt dzsemmel. Ilyet már Eliékkel is ettünk, de akkor az reggelire volt. Mindezt egy zsibongó, spanyolul hangosan értekező vidám társaságban. Hát persze, hogy szinte repültem az albergue-ig.

A zarándokszállás meglepetést okozott. Akadálymentesített. Nem igazán értem, miért, de biztosan van valami kézzelfogható oka. Két nagy hálóhelyiség, konyha és szép tiszta fürdőszoba a szokásos 3 euro-ért. A lábam viszont elfáradt. Pedig már napok óta könnyűnek érzem a gyaloglást. Reggel kevés Richtofit sportkrém bemelegítésként, este pedig Naturland Jégzselé pihenés gyanánt. Ezzel elég jól bírom a megpróbáltatást. Ma úgy látszik, mégis csak sok volt a betonút. Attól szokott ennyire fájni a talpam.

Megálló a buszmegállóban

A reggeli mennyei volt. Pirítós paradicsommal. Már megszerettem, ahogyan itt eszik, a paradicsomot félbevágva a kenyérre dörzsölik. Amikor tegnap reggel „véletlenül” cikkekre vágtam a piros gyümölcsöt, Eli olyan furcsán nézett rám, hogy emiatt akkor sem mernék az otthoni szokáshoz ragaszkodni, ha nem ízlene az itteni módszerrel fogyasztva. Ez persze nem is igaz. A társaim egyrészt nagyon toleránsak, másrészt nem rajtam, hanem inkább velem nevetnek. Sokat. Bár néha sírunk is. Tegnap Alberto-n, ma rajtam volt a sor.

Indulás után ugyanis még azon nevetgéltünk, hogy szándékosan lemaradunk hátvédnek a többiek mögött, hátha valakinek orvosi vagy jogi segítségre lesz szüksége. Aztán megint eleredt az eső, és mi a délelőttöt egy buszmegállóban töltöttük. Mert esernyő ide vagy oda, Elinek beázik a cipője, és cuppogós vizes cipőben nagyon-nagyon, még annál is rosszabb a zarándoklás.

Már lassan a délutánban jártunk, és még mindig ültünk a buszmegállóban, két kilométernyi megtett úttal mögöttünk és hússzal, valamint az Asturia-t Galicia-tól elválasztó Puerto de Acebo-val (ami Magyal Csúcsot jelent) előttünk. Hiába vetettem be az összes tudományom, minden kudarcba fulladt. Mondom Elinek, csak a következő faluig bírja ki, ami kb. 5-6 kilométer, és ott majd veszünk valamit a lábbelijére. Leginkább kamáslira gondoltam, de azt a szót semmilyen általuk beszélt nyelven nem ismerem. Eli erre rám nevetett, hogy mégis mit veszünk, kakaót. Dehogy, válaszoltam, és megpróbáltam körülírni, de ő csak legyintett. Aztán felálltam, hogy akkor menjünk autóstoppal. Olvastam, hogy végszükség esetén mások is megteszik. Erre Alberto legyintett, hogy ő ugyan nem. Inkább visszafordul, de nem ül járműre.

Amikor a tehetetlenségtől már-már sírva fakadtam, végre elállt az eső. A következő faluban valóban nem volt kamásli, de még kakaó sem. Viszont az út mellett, ahol a carreterra (autóút – amin Eliék jöttek az eső miatt) és a senda (ösvény – amin én mentem, mert a betonon fáj a lábam) összeért, már a Galicia-i oldalon, egy remek éttermet találtunk. Kagylót ettem és halat, mert Galicia-ban szeretik az ilyesmit. Hát még én! És kellett az energia, hogy fel tudjak gyalogolni Fonsagrada-ig, és utána – természetesen – le Padron-ba. Állítólag Fonsagrada-ban is van albergue, de azt hiszem mi azért a másikat választottuk, mert Eliék útikönyve szerin az az ígéretesebb. Az önkormányzati vagy állami szállásért egyébként Galicia-ban is 3 euro-t kell fizetni.

Későn értünk el a zarándokszállásra, de még volt hely. Olyan a szállás, mint egy nagy családi ház. Nagy konyha, néhány szoba emeletes ágyakkal. Nem tudom, jól teszem-e, ha ilyen esős időben mosok, de muszáj. Viszont van az udvaron egy féltető, ami alá ki lehet feszíteni a szárítókötelet, és ha reggelre nem is szárad meg a ruha, majd a hátizsákra csipeszelem, és megszárad estére. Feltéve, hogy holnap nem zuhog majd az eső. Az előre jelzés szerint nem fog…

Sok víz. Sok-sok víz...

Reggel La Mesa-ból hegymenettel indultunk. A szélmalmok között balkanyar, kis séta a gerincen és sok-sok gyaloglás lefelé. Felfelé jobban szeretem, mert fárasztóbb ugyan, de nem árt annyira a térdízületemnek. Mint említettem: Asturia-ban általában azért megyünk le, hogy aztán felmenjünk. Ez ma sem volt másként. Csak ma a völgyben egy hatalmas víztározót is találtunk.

Útra kelésem óta ma először esett az eső. Az esőtől Alberto-nak nagyon rossz kedve lett. Eli szerint azért is romlik a hangulata, mert közeleg a felesége halálának évfordulója. Érthető tehát a kedvetlensége, csak fura, mert eddig meglepően jó kedélyű, sőt kifejezetten vidám volt. Ilyen a gyász, amikor már azt hinnéd, túlvagy rajta, újra és újra rád tör a szomorúság.

A víztározó duzzasztója után az út ismét felfelé kanyarodott. Eliék útikönyve szerint lennie kellett volna ott egy étteremnek. A házat ugyan megtaláltuk, de minden zárva volt, elhagyatottan. Kénytelenek voltunk üres gyomorral felgyalogolni Grandas da Salime-be. Szerencsére éttermet ott is találtunk, méghozzá olyat, ahol a zarándokmenühöz mennyei ananászos pite járt, amitől Alberto-nak végre valamelyest visszatért az életkedve. Sőt, mivel annyira lelkendeztem, hogy ezért a pitéért képes lennék házasságra lépni a szakáccsal, kihívták hozzám a chef-et, aki legnagyobb sajnálatomra nőnek bizonyult. Így hoppon maradva, indultunk tovább.

Egyre jobban bírom a gyaloglást, pedig a zsákom iszonyatosan nehéz. Eliék Tineo-ban postára adtak néhány holmit, amiről azt gondolták, hogy nem lesz rá szükségük. Többek között Eli esőkabátját. Így ma megálltunk egy boltnál és vettünk két hatalmas esernyőt. Nagyon viccesen néznek ki, ahogy a zsákjukba tűzték a hosszú fekete „botokat”. Ennél már csak az viccesebb, amikor kinyitják az ernyőket, és mint valami óriási, fekete gombát tartják a fejük felett, miközben gyalogolnak. Most végre nekem is van okom nevetgélni rajtuk. Persze Alberto szerint én sem vagyok különb, mert amikor felveszem az esőkabátom, rá a hátizsákomra, olyan, mintha egy nagy púp lenne a hátamon. El is keresztelte az esőkabátomat Quasimodo jelmeznek. Nem bánom, végre megint látok rajta egy kis vidámságot.

Grandas da Salime-ben vagy ugyan zarándokszállás, de mi tovább jöttünk Castro-ig, ahol egy kicsit – pontosan 10 euro-val – drágább magán albergue működik. De a szobák csak négyágyasok, és az ár magában foglalja a reggelit is. Ráadásul ezt a célt tűztük ki reggel a többi La Mesa-ban megismert zarándoktárssal. A második estét már úgy töltjük együtt, mintha régi ismerősök lennénk. Borozgatunk – hála istennek már nem csak sidra-t – beszélgetünk, ismerkedünk. Már egyáltalán nem vagyok una sol.

Desszert mindig van!

Reggel felmásztunk a Nagy Hegyre - . Rosszabbra számítottam. Talán csak a csúcs alatti utolsó kilométer volt kicsit meredek. Közvetlenül a csúcs alatt van egy forrás, nagyon jól esett a vize. Odafenn szitált az eső, és erősen fújt a szél. Kicsit bohóckodtunk, aztán azzal a boldog tudattal kezdtünk ereszkedni, hogy ez volt a Camino legnehezebb szakasza. A teljes távnak ugyan csak kb. a harmadánál tartunk, de ha a Palo-t megmásztuk, már csak könnyebb lesz!Az első tanyánál egy nagy kutya jött elénk, hogy üdvözöljön. Mindenáron az ölembe akart ülni, de végül megelégedett Alberto-éval is, aki miután kiszedett egy kullancsot a lábszárából, már szívesen játszott a boci nagyságú ebbel. A kullancstól (carropata) egy kicsit megijedtem. Hiába mondja Alberto, hogy ezek nem fertőzöttek, nem szeretnék egyet a bőröm alá. Undorító kiszedni.

A mai táv kb. 20 km La Mesa-ig. A cél előtt néhány kilométerrel szokás szerint megálltunk étkezni. Mondtam a társaknak, nem hiszem, hogy ma is be tudnék úgy lakni, mint az elmúlt napokban, mire azzal győzködtek, hogy ez egy nagyon előkelő étterem, és mint ilyet egyrészt nem lehet kihagyni, másrészt, nyugodjak meg, nem adnak nagy adagot. Az étterem neve: La culpa fue de María Berducedo-ban van, közvetlenül az út mellett. Nem lehet eltéveszteni.

A zarándok menüt kértük. Lehetett választani primo-t (levest vagy salátát) és secondo-t (sertés vagy csirke húst körettel). Alberto két primo-t kért, a pincérnek a szeme sem rebbent. Mindezt természetesen sidra-val (különleges minőségűvel) öblítettük le. A menühöz egyébként mindig jár asztali bor (általában száraz vörös) vagy víz. Lehet kérni buborékos vizet is, ami édesített és ha a bort ezzel húzzuk fel, az olyan, mintha sangria-t innánk. Miután degeszre ettem magam – ismét –, és hátradőlve lazítottam egy kicsit, jön újra a pincér, és kérdi, hogy mit kérünk desszertnek. Meresztgetem a szememet, hogy mi az hogy desszert?! Erről eddig szó sem volt! Kérdezték mit kérek első és második fogásnak, de desszertnek? Hát van desszert is?! Merthogy annak már nem maradt hely. Eli úgy nézett rám, mint egy tudatlan kiskölyökre. Ha a tekintete alapján maradt volna kétség bennem afelől, mit gondol rólam, akkor a hanghordozása mindenképpen meggyőzött arról, lenyűgözi az együgyűségem. „Nézd Orsi, desszert az mindig van!” – magyarázta.

Kisadagos flancos hely ide vagy oda, az étteremtől a zarándokszállásig hátralévő kb. 5 kilométert végül úgy kellett megtennem, hogy kieresztettem a hátizsákom derékpántját, különben úgy nyomta volna a pocakomat neki a tüdőmnek, hogy nem kaptam volna levegőt. Pedig jobb, amikor a hátizsák terhét a derekamon, illetve a csípőcsontomon cipelem. Így a zsák (mocila) nem húzza a vállam, nem fájdul meg a hátam.

A zarándokszállás La Mesa-ban az eddigi legcsúnyább, amit az Úton láttam. Penészesek a falak. De a mellékhelyiséggel itt sincs baj. A pecsét kirakva, a díjat egy konzervdobozból becsületkasszává előlépett perselybe kell bedobni.

Estére megtelt a kis ház. Az osztrák párhoz, akikkel még Campiello-ban ismerkedtünk meg, két baszk, két helyi, két dél-spanyolországi és két kanári szigeteki fickó csatlakozott. Úgy tűnik, a zarándokok – engem és általában a magyar lányokat leszámítva – párban járnak. De nem gond, hiszen nekem is vannak már társaim!

Van egy zarándokszállás Berducedo-ban is. Oda csak bekukkantottunk, és a konyhából elemeltünk pár gerezd fokhagymát. Ez itt szokás – állítólag. Hogy otthagyod az albergue-ben azt az ételt, ami már nem kell, vagy nem akarod cipelni, estére úgyis megjön az újabb csapat, hátha használni tudnak valamit. Persze erre nehéz építeni, de mostanra már valóban elhiszem, hogy amire szükség van az Úton, azt úgyis megtalálod! Az étteremhez közeli kis vegyesboltban vettünk még kenyeret és paradicsomot. Persze mindezt reggelire. Amióta Eliékkel tartok a zarándoklásban, már reggelizni is szoktam.

Asturiai hullámvasút

Hermenia valóban boszorkány lehet. Mézes-mázos szavaival elaltatta az éberségünket, majd alaposan becsapott – szerintünk. A szállásért a „ceridos peregrinos”-októl csak 10 euro-t kért fejenként – bár Eli egy mini kanapén, Alberto pedig a földön aludt – valahogy mégis egy százast hagytunk ott. Ugyan kaptunk ebédet és a kis boltjában vásároltunk reggelit, de mégis-mégis, mi a fene került ennyibe?! Persze ez a kis apróság nem rontotta el a hangulatunkat. Jókedvűen sétáltunk ma is. 16,5 kilométert.

Van egy albergue Pola de Allande-ben is. De mi tovább jöttünk Penaseita-ba. Holnap fel kell ugyanis másznunk az Út legmagasabb pontjára a Puerto del Palo-ra, 1140 méterre (a palo botot jelent), és minél közelebbről akarunk nekivágni a csúcs meghódításának.

Ma is hegyet másztunk. De csak egy kisebbet, viszont jó nagy szintkülönbséggel. Megfigyeltem ugyanis, hogy mielőtt felmásznánk a hegyre, előbb mindig le kell ereszkednünk a völgybe. Ezt hívják asturia-i hullámvasútnak. Majdnem olyan jó, mint az igazi, ha már fent vagy!

Még egy apróságot megfigyeltem: azt, hogy Spanyolország legeldugottabb kis falujában, a legkisebb kocsmában – ami egyben vegyesbolt és étterem is, erre felé gyakori az ilyen – tisztább a mellékhelyiség, mint otthon akár a plázákban, akár az átlagos éttermekben. Ma egy ilyen kis vegyesbolt-kocsmában megálltunk, hogy igyunk valamit és használjuk a mellékhelyiséget (asseos – azt hiszem). Eli előbb ment, jön vissza kicsit fintorogva, hogy hát-hát ne rémüljek meg, de ez nem valami tiszta. Ja, nem volt tiszta, kb. annyira nem, mint valamelyik bevásárlóközpontban, pedig én már felkészültem egy vasútállomásira…

Hegymászás után hosszú-hosszú út vezetett lefelé. Pola de Allande-ben még nem volt nyitva a zarándokszállás, amikor odaértünk. Egy kávézóban sütit ettünk – ma ennyi volt a habzsi-dőzsi –, és én a boltban – Eliék nagy vigadalmára – tejet vettem. Azért viháncoltak ezen, mert szerintük úgyis lesz minden a szállás környékén is. Ha meg nem, akkor sem cipelünk fölösleges kilókat, különösen nem hegynek felfelé. Még akkor sem, ha csak néhány kilométerről van szó. Mikor mondtam, hogy én szeretek cipekedni, és szeretem a tejet is, akkor megnyugodtak. Vizet sem hagynak vásárolni. Az út mentén általában van iható vizű forrás, úgyhogy vízből valóban csak egy kulacsnyit tartok magamnál.

A zarándokszállás itt is elég kicsi, 12 férőhelyes, de így sem volt tele, hiszen van egy Pola-ban is. Ma egyébként választhattunk volna alternatív útvonalat, és megmászhattuk volna a Magas Hegyet akár ma is, de akkor nagyon sokat kellett volna gyalogolni, mert útközben nincs zarándokszállás, csak ott, ahol majd holnap fogunk aludni. Szóval az alternatív útvonal csak edzett túrázóknak ajánlott.

A szállásra különben estefelé jött a hospitalero, nála kellett fizetni, a szokásos 3 euro-t. A közelben találtunk egy kiséttermet, ott vacsoráztunk szendvicset, és ott adtak pecsétet is. Van egy vendégkönyvük, a bejegyzések között találtam egy magyar nyelvűt. Egy lánytól, aki szintén egyedül indult el otthonról. Meghatódtam egyrészt, hogy látok valamit, ami magyarul van, másrészt meg azért, hogy milyen bátor honfitársnőim vannak! Már Tineo-ban is néztem a hospitalero könyvében, hogy jártak-e ott magyarok, és meg kell mondanom, elég kevesen ismerik ezt az utat. Persze, a Francia Út a menőbb…