Lugo

Lugo valóban nagyváros, legalábbis azokhoz képest, melyek eddig útba estek. Talán akkora lehet, mint Oviedo, de gyalogosan ezt elég nehéz megállapítani. Az óvárosi részt – ide esik az albergue is – vastag kőfal veszi körül. Leginkább ezen a részen mozgunk.

A zarándokszállásról ki kellett költözni, hiszen mára felfüggesztjük a zarándok létet, és pihenünk. Alberto közel a városfalhoz talált egy panziót, ahol fejenként 12 euro-ért. Megtudtam, hogy a pihenőnap beiktatása nem probléma, hiszen a végcélban mindenkit zarándoknak tekintenek – kap róla szép díszes oklevelet –, aki legalább száz kilométert gyalogolt Santiago-ba. Éppen ezért az a szabály, hogy Lugo-tól naponta már két pecsétet kell szerezni. Egyet adnak az albergue-ben, vagyis valahol útközben még találni kell egy-egy helyet, ahol adnak pecsétet. Eli azt mondja, hogy innentől meg fog szaporodni a zarándokok száma. Sokan ugyanis csak az utolsó száz kilométerre jönnek. Hamarosan becsatlakozunk a Francia Útba is, ahol vélhetően több a zarándok, mint a Primitivo-n. De bármi is lesz, ma pihenünk, ami már nagyon ránk fért.

Reggeli után elbúcsúztunk a fiúktól, akik Manuel, Anton – a másik kanári fiú – és az öreg Alberto kivételével tovább indultak Santiago-ba. Manuel és Anton azért mennek haza, mert Anton-nak nagyon kikészült a lába. Az öreg Alberto pedig azért, mert életében már annyiszor járt Santiago-ban, hogy nem vágyik oda. Talán valami olyasmit is mondott, hogy innen már nem lesz olyan jó, hiszen elfogytak a hegyek, viszont megszaporodnak az úton-járók. Persze jó vagy nem jó, nekem el kell értem a végcélt, hiszen onnan megy majd a repülőm haza kb. egy hét múlva.

Délelőtt mosodába adtuk a ruháinkat – micsoda luxus! – sétálgattunk az óvárosban, megnéztük a katedrálist, ami kívülről látszólag olyan, mint a többi templom, de belül nagyon furcsán tagolt. Az oldalhajók úgy ölelik körül a főhajót, mint valami árkádos folyosó, és a főhajó nem alkot egy hatalmas teret, hanem kisebb szentéjekre tagolt. Tetszett, ráadásul gyönyörű a pecsétnyomó is. (A mai másik pecsétet a városházán kértem.)

Mehettünk volna fürdőbe is, de Eliék nem akartak, mert Tineo-ban a fürdőruhájukat is postára adták – bár úgy tűnik, eddig az ilyesmi nem okozott gondot nekik, ha valami hiányzott, egyszerűen megvették. A csapatból végül rajtam kívül egy fürdőbe vágyó maradt, Manuel, akivel nem akartam kettesben lubickolni, úgyhogy én is kihagytam az úszkálást és pancsikolást.

Délután kiderült, hogy nem tudok pénz kivenni a bankból, mert nem dombornyomott a bankkártyám. A készpénzem pedig elfogyott. De csak egy pillanatra estem kétségbe. Mielőtt még lefittyedhetett volna a számsarka, Eli megnyugtatott, hogy a pénz nem probléma. Ők adnak nekem, aztán majd otthonról átutalom, csak mondjam meg, hogy mennyi kell. Jellemző rájuk. Semmi sem probléma! Én sem tartom magam szorongós, aggódós embernek, de sokat tanulhatok még útitársaimtól a lazaságról.

Délben csak egy sangria-t ittunk egy bárban, amihez hoztak kis tapas-okat. A teraszon ücsörögve élveztem az életet, és a kis verebeken vidultam, akik alighogy valaki felállt az asztaltól a helyére szálltak, és elcsipegették az otthagyott falatokat. Mi majd este eszünk megint finom polipot, az étteremben, ami a katedrális melletti városkaputól balra fordulva egy kis utcában található.