La Fiesta

Ez nagyon jó nap volt! Talán a legjobb az indulás óta. Kellemesen felmásztunk egy hegyre, aminek a tetején egy régi romot találtunk. Eli szerint ez valamikor zarándokok kórháza volt. Megpihentünk a meleg köveken, szépen sütött a nap. Ereszkedés közben hatalmas hegyikristályt találtam. Vittem egy darabig, aztán azt tettem vele, amit úgy tűnik itt a kövekkel tenni szokás: ráhelyeztem egy útjelző tetejére, amin már volt egy kis kupac kő.

Apropó útjelzők! Fontos, hogy Galicia-ban fordítva jelzi a kagyló az útirányt. Nem tudom, hogy ennek mi az értelme, a legjobb, amikor nyilak vezetnek, mert az egyértelmű, mindenestre érdemes odafigyelni!

Ma kivételesen mi indultunk korábban a fiúk: a két asturia-i, a két kanári szigeteki és a két déli meg az egy katalán – azt hiszem Castro óta jövünk ezzel a csapattal – úgy látszik ma tovább aludtak. Vagy sokáig tévéztek. A padron-i albergue-ben ugyanis volt tévé. Mivel most van San Fermin, vagyis a pamplonai bikafuttatás ideje a fiúk szeretik nézni az összefoglalókat. Szerintem és ebben Alberto is osztja a véleményem brutális baromság az egész. Na persze ilyet az öreg Alberto előtt – ő az egyik fickó az asturia-iak közül, és a csapat legidősebb tagja – nem szabad mondani. A hagyomány az hagyomány. Amelyek közül a legszebb talán az, ha az asszony otthon fogja a fakanalat és kevergeti a levest. Elit talán azért nem bántja, mert orvos, nekem meg hiába is fejtegetné a konzervatív nézeteit, úgysem értenék belőle semmit…

San Fermin egyébként aznap kezdődött, amikor Nadal megnyerte a Wimbledoni tenisztornát – ami Eli szerint történelmi esemény volt. Emlékeszem, láttuk is az első San Fermin-ről készült összefoglalót még Salas-ban kakaózás közben, de már akkor sem kötött le minket a bikafutam. Pamplona egyébként útba esik, ha az ember a Francia Úton zarándokol. Ha valakit érdekel az ilyesmi…

Szóval a hegy után ma is jött a völgy, úgy látszik ez Galicia-ban sincs másként, aztán A’Lastra-ban megpihentünk, akkor értek utol minket a fiúk. A kocsmáros elárulta nekünk, hogy innen jobb a carreterra-t választani, mert az egyrészt rövidebb, másrészt egyenletesen kapaszkodik fel Fontaneira-ba. A senda ezzel szemben nekiszalad egy újabb hegynek, majd leereszkedve keresztezi az autóutat, és mély völgymenet után Fontaneira-nál felkanyarodik vissza az útra. Így mi Elivel a betonút mellett döntöttünk, a fiúk és Alberto természetesen a nehezebb, ám férfiasabb megoldást választották.

Ma Fontaneira-ba ebédeltünk. Az étterem vegyesboltként és kocsmaként is üzemel. A házinéni mindent elénk rakott, amit csak a kamrában, és a vegyesbolt polcain talált. Mennyei lakoma volt: tükörtojás, sült kolbász (chorizo), főtt krumpli (patata), paradicsomsaláta és az a fura levél, amit Asturia-ban is ettünk. Hozzá jóféle házi bor és víz. Desszertnek, mert desszert mindig van!, krémsajt dzsemmel. Ilyet már Eliékkel is ettünk, de akkor az reggelire volt. Mindezt egy zsibongó, spanyolul hangosan értekező vidám társaságban. Hát persze, hogy szinte repültem az albergue-ig.

A zarándokszállás meglepetést okozott. Akadálymentesített. Nem igazán értem, miért, de biztosan van valami kézzelfogható oka. Két nagy hálóhelyiség, konyha és szép tiszta fürdőszoba a szokásos 3 euro-ért. A lábam viszont elfáradt. Pedig már napok óta könnyűnek érzem a gyaloglást. Reggel kevés Richtofit sportkrém bemelegítésként, este pedig Naturland Jégzselé pihenés gyanánt. Ezzel elég jól bírom a megpróbáltatást. Ma úgy látszik, mégis csak sok volt a betonút. Attól szokott ennyire fájni a talpam.