Az első vízhólyagok

Ha a zarándoklathoz hozzátartozik valamiféle szenvedés, akkor ma lettem igazi zarándok. Szuper túra-zokni ide, dupla zokni oda, a nap végére úgy feltörte a cipő a lábam, hogy Salas-ba az utolsó kilométert már csak a szandálban tudtam megtenni.

Viszont már vannak zarándoktársaim! Reggel indulás után nem sokkal összefutottam Elivel és Albertoval, és végül együtt jöttünk. Ami azért szerencse, mert az autópálya építése miatt az Utat teljesen feldúlták. Eliék a helyiektől kérdezősködtek és így többé-kevésbé nem tévedtünk el.

A salas-i zarándokszállás nagyon pici. Mindösszesen három emeletes ágy van. Mire megérkeztem már minden hely foglalt volt. Én kicsivel Eliék előtt értem célba, az utolsó kilométereken lemaradtak. Talán jól is tették, mert éppen akkor törte fel a cipő a lábam, amikor „siettem”. Bodenaya-ban vagy egy másik szállás – állítólag. De az innen még öt kilométer lenne, és nekem már ez az utolsó egy is soknak tűnt a hólyagokkal a lábamon. Különben is Eliékkel azt beszéltem meg, hogy az albergue-ben bevárom őket. Szóval vártam és közben a tegnap megismert spanyol fiúval beszélgettem.

Juan-nak hívják. Valami műszaki diplomája van. Nagyon töri az angolt, pedig – azt állítja – nemrég tért haza Írországból, ahol szakmai gyakorlaton volt. Ez tetszik! Hogy valaki ennyire bevállalós. Az én angol tudásom az övéhez képest felsőfokú, mégsem mertem még belevágni a külföldi munkavállalásba.

Mire Eli és Alberto megérkeztek az albergue-be már azt is elintézték, hogy egy közeli kis szállodában foglaltak szobát, és felajánlották, hogy nekem is segítenek a foglalásban. (Hotel Soto – a főtéren.) Sőt! Alberto felhívta az albergue ajtaján látott telefonszámot, és lebeszélte, hogy holnap zsákok nélkül mehetünk Tineo-ba, mert valaki elszállítja a cókmókot (20 euro egy fuvar, minél többen vagytok, annál kevesebb felé oszlik). Azt is megtudtam, hogy Eli valójában nem spanyol, hanem katalán. Mindketten orvosok, felszerelve gyógyszerekkel, kötszerekkel és recepttömbbel. Kaptam tőlük szuper tapaszokat a vízhólyagjaimra. Jobb zarándoktársakat keresve sem találhattam volna!

Örülök, hogy felpártoltak. Nem érzem cikinek, hogy a nyakukba varrtam magam. Azt mondják ők nem egy pár, csak barátok és nem fogok zavarni. Alberto tavaly vesztette el a felségét, aki rákos volt, szintén orvos, és Eli legjobb barátnője. A zarándoklatot Eli találta ki, néhány héttel az indulás előtt, és amikor telefonon elmesélte az ötletét Alberto-nak, ő felajánlotta, hogy elkíséri.

Este kakaót ittunk egy helyi bárban, Nadalt néztük a tévében és aztán – olyan jól helyrejött a lábam – Elivel sétálgattunk a városkában, és beszélgettünk. Szeretni fogom, hogy nem egyedül gyalogolok!