A reggeli
mennyei volt. Pirítós paradicsommal. Már megszerettem, ahogyan itt eszik, a
paradicsomot félbevágva a kenyérre dörzsölik. Amikor tegnap reggel „véletlenül”
cikkekre vágtam a piros gyümölcsöt, Eli olyan furcsán nézett rám, hogy emiatt
akkor sem mernék az otthoni szokáshoz ragaszkodni, ha nem ízlene az itteni
módszerrel fogyasztva. Ez persze nem is igaz. A társaim egyrészt nagyon
toleránsak, másrészt nem rajtam, hanem inkább velem nevetnek. Sokat. Bár néha
sírunk is. Tegnap Alberto-n, ma rajtam volt a sor.
Indulás után
ugyanis még azon nevetgéltünk, hogy szándékosan lemaradunk hátvédnek a többiek
mögött, hátha valakinek orvosi vagy jogi segítségre lesz szüksége. Aztán megint
eleredt az eső, és mi a délelőttöt egy buszmegállóban töltöttük. Mert esernyő
ide vagy oda, Elinek beázik a cipője, és cuppogós vizes cipőben nagyon-nagyon,
még annál is rosszabb a zarándoklás.
Már lassan a
délutánban jártunk, és még mindig ültünk a buszmegállóban, két kilométernyi
megtett úttal mögöttünk és hússzal, valamint az Asturia-t Galicia-tól
elválasztó Puerto de Acebo-val (ami Magyal Csúcsot jelent) előttünk. Hiába
vetettem be az összes tudományom, minden kudarcba fulladt. Mondom Elinek, csak
a következő faluig bírja ki, ami kb. 5-6 kilométer, és ott
majd veszünk valamit a lábbelijére. Leginkább kamáslira gondoltam, de azt a
szót semmilyen általuk beszélt nyelven nem ismerem. Eli erre rám nevetett, hogy
mégis mit veszünk, kakaót. Dehogy, válaszoltam, és megpróbáltam körülírni, de ő
csak legyintett. Aztán felálltam, hogy akkor menjünk autóstoppal. Olvastam,
hogy végszükség esetén mások is megteszik. Erre Alberto legyintett, hogy ő
ugyan nem. Inkább visszafordul, de nem ül járműre.
Amikor a
tehetetlenségtől már-már sírva fakadtam, végre elállt az eső. A következő
faluban valóban nem volt kamásli, de még kakaó sem. Viszont az út mellett, ahol
a carreterra (autóút – amin Eliék
jöttek az eső miatt) és a senda
(ösvény – amin én mentem, mert a betonon fáj a lábam) összeért, már a Galicia-i
oldalon, egy remek éttermet találtunk. Kagylót ettem és halat, mert Galicia-ban
szeretik az ilyesmit. Hát még én! És kellett az energia, hogy fel tudjak
gyalogolni Fonsagrada-ig, és utána – természetesen – le Padron-ba. Állítólag
Fonsagrada-ban is van albergue, de
azt hiszem mi azért a másikat választottuk, mert Eliék útikönyve szerin az az
ígéretesebb. Az önkormányzati vagy állami szállásért egyébként Galicia-ban is 3
euro-t kell fizetni.
Későn értünk el a zarándokszállásra, de még volt
hely. Olyan a szállás, mint egy nagy családi ház. Nagy konyha, néhány szoba
emeletes ágyakkal. Nem tudom, jól teszem-e, ha ilyen esős időben mosok, de
muszáj. Viszont van az udvaron egy féltető, ami alá ki lehet feszíteni a
szárítókötelet, és ha reggelre nem is szárad meg a ruha, majd a hátizsákra
csipeszelem, és megszárad estére. Feltéve, hogy holnap nem zuhog majd az eső.
Az előre jelzés szerint nem fog…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése