Reggel La Mesa-ból hegymenettel
indultunk. A szélmalmok között balkanyar, kis séta a gerincen és sok-sok
gyaloglás lefelé. Felfelé jobban szeretem, mert fárasztóbb ugyan, de nem árt
annyira a térdízületemnek. Mint említettem: Asturia-ban általában azért megyünk
le, hogy aztán felmenjünk. Ez ma sem volt másként. Csak ma a völgyben egy
hatalmas víztározót is találtunk.
Útra kelésem óta
ma először esett az eső. Az esőtől Alberto-nak nagyon rossz kedve lett. Eli
szerint azért is romlik a hangulata, mert közeleg a felesége halálának
évfordulója. Érthető tehát a kedvetlensége, csak fura, mert eddig meglepően jó
kedélyű, sőt kifejezetten vidám volt. Ilyen a gyász, amikor már azt hinnéd,
túlvagy rajta, újra és újra rád tör a szomorúság.
A víztározó
duzzasztója után az út ismét felfelé kanyarodott. Eliék útikönyve szerint lennie
kellett volna ott egy étteremnek. A házat ugyan megtaláltuk, de minden zárva
volt, elhagyatottan. Kénytelenek voltunk üres gyomorral felgyalogolni Grandas
da Salime-be. Szerencsére éttermet ott is találtunk, méghozzá olyat, ahol a
zarándokmenühöz mennyei ananászos pite járt, amitől Alberto-nak végre
valamelyest visszatért az életkedve. Sőt, mivel annyira lelkendeztem, hogy
ezért a pitéért képes lennék házasságra lépni a szakáccsal, kihívták hozzám a chef-et, aki legnagyobb sajnálatomra
nőnek bizonyult. Így hoppon maradva, indultunk tovább.
Egyre jobban
bírom a gyaloglást, pedig a zsákom iszonyatosan nehéz. Eliék Tineo-ban postára
adtak néhány holmit, amiről azt gondolták, hogy nem lesz rá szükségük. Többek
között Eli esőkabátját. Így ma megálltunk egy boltnál és vettünk két hatalmas
esernyőt. Nagyon viccesen néznek ki, ahogy a zsákjukba tűzték a hosszú fekete
„botokat”. Ennél már csak az viccesebb, amikor kinyitják az ernyőket, és mint
valami óriási, fekete gombát tartják a fejük felett, miközben gyalogolnak. Most
végre nekem is van okom nevetgélni rajtuk. Persze Alberto szerint én sem vagyok
különb, mert amikor felveszem az esőkabátom, rá a hátizsákomra, olyan, mintha
egy nagy púp lenne a hátamon. El is keresztelte az esőkabátomat Quasimodo
jelmeznek. Nem bánom, végre megint látok rajta egy kis vidámságot.
Grandas da Salime-ben vagy ugyan zarándokszállás,
de mi tovább jöttünk Castro-ig, ahol egy kicsit – pontosan 10 euro-val –
drágább magán albergue működik. De a
szobák csak négyágyasok, és az ár magában foglalja a reggelit is. Ráadásul ezt
a célt tűztük ki reggel a többi La
Mesa-ban megismert zarándoktárssal. A második estét már úgy
töltjük együtt, mintha régi ismerősök lennénk. Borozgatunk – hála istennek már
nem csak sidra-t – beszélgetünk,
ismerkedünk. Már egyáltalán nem vagyok una
sol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése