Egész
nap utaztam. Elfáradtam. Mi lesz velem, ha gyalogolnom is kell?!
Hajnalban
indulunk a szüleimmel Budapestről Schwechatra. A repülőtéren nem találunk parkolóhelyet.
Kiugrottam a terminálnál, hogy legalább azt megkeresem, hol kell majd
becsekkolnom. Apu tovább hajtott a csomagtartóban a hátizsákommal. Várok,
várok, semmi. Anyu hív, hogy eltévesztették a sávot, és most az autópályán robognak
Budapest felé, de sietnek vissza. Nehezen tudom elképzelni, hogy három hétig
fogok gyalogolni egyetlen övtáskával, bár kényelmes lenne… Ám ha más nem is, de
a fogkefém biztosan hiányozna, na és a szuper túra-zoknik!…
A barcelonai
terminálon várakoznom kellett néhány órát, de sajnos nem annyi, hogy el merjek
mozdulni a repülőtérről. Aztán Madridban, ismét néhány órát vártam az
átszállásra. A spanyol légtér csendes, nyugodt. A repülést nem zavarják
turbulenciák és azonosítatlan repülő tárgyak.
Madridból
este indultam tovább Asturia-ba. Éjjel fél tizenegykor, amikor leszállt a
repülőm, meglepődve tapasztaltam, hogy még szinte világos van. A nap éppen
lemenőben. Nem emlékszem, hogy valaha is csodálhattam éjjeli naplementét, persze,
több ezer kilométerre vagyunk nyugatra Budapesttől, mégis ugyanaz az időzóna.
Megkerestem
a városba induló busz megállóját. Itt is várni kellett egy kicsit, de már
megszoktam. Kb. negyven perc buszozás után nagyjából éjfélkor megérkeztem
Oviedo-ba a buszpályaudvarra. Már elég kevesen jártak az utcákon, és várakozásaimmal
ellentétben semmi jelét nem találtam annak, hogy merre kell keresnem a
zarándokszállást. Ekkor ott a buszállomáson rádöbbentem, hogy az, amit
bátorságnak hittem, valójában az előrelátás teljes hiánya. Fogalmam sem volt
arról, hol lehet a zarándokszállás, hol fogok aludni az éjjel? És miért nem
jutott eszembe ez a kérdés otthon?
Elindultam
az orrom után. Bementem egy bárba, hogy megkérdezzem, hogy találok szállást. Angolul
nem beszéltek, ezért elő kellett vennem nem létező spanyoltudásom. A repülőtéri
hosszas várakozás során volt időm bemagolni néhány mondatot: Donde esta un pension, per favor? Ahogy a hangok elhagyták a számat, rájöttem,
hogy túl jó munkát végeztem. A kiejtésem szinte tökéletes, szóval baj lesz a
válasszal. S valóban! Egy mukkot sem értettem. (No etiendo ni una parabla.)
De mit mást tehettem, kedvesen bólogattam, és elköszöntem. (Hasta luego!)
Végül
egy tíz év körüli kisfiú mentett meg attól, hogy az utcán töltsem az éjszakát. úgy
tűnt az egyetlen ember Oviedoban, aki beszél angolul. A gyerek az anyjával
sétálgatott – más körülmények között biztosan izgatott volna a kérdés, hogy egy
tíz éves gyerek mit csinál éjfélkor az utcán, de a megmentőmnek mégsem tehettem
fel kínos kérdéseket. És még ha nem is lennék hálás fajta, akkor sem tudtam
volna a gyermekjog-sértő esetet bejelenteni, mert nem tudom az itteni
gyámhivatal számát, és ezt a mondatot még nem tanultam meg a zseb-nyelvkönyvből!
A
panzió, amit végül találtam, kényelmes, tiszta és iszonyatosan drága. Kétágyas
szobát kaptam, hiába magyaráztam, hogy egyedül vagyok, ki kellett fizetnem a
két személyre jutó árat: 40 euro-t. De későre járt, fáradt voltam, sem
alkudozni, sem más szállás után kajtatni nem volt már energiám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése